Üvegbura

„Mindannyian Üvegbúráink foglyai vagyunk születésünk pillanatától fogva. Ezek a búrák áttetszőek, láthatatlanok, de betonkemények. Áthatolhatatlannak tűnő falak köztünk és a Világ között. Belőlünk nőttek ki, a vérünkből, a szívünkből, a lelkünkből, a sebeinkből építettük őket, magunknak, s a mi mindig újraszülető félelmeink szilárdítják őket napról napra. Egész életünk nem más voltaképpen, mint egy végeláthatatlan harc egy mély lélegzetért, a világért. A menekülésért félelmeink és szívünk soha nem gyógyuló sebeinek fájdalma elől. A Szabadságért. Önmagunkért.”

Ezúttal is egy olyan klasszikus irodalmi alkotásra épül a produkció, amely sokak életének egyik meghatározó olvasmányélménye. Sylvia Plath Az üvegbúra című regénye a huszadik század végének sokat elemzett és idézett alapműve, amely nem cselekményének gondolatgazdagságával, hanem a szorongás és önazonosság keresés élményének elemi erejű megfogalmazásával ihlette meg az alkotót. Nem Sylvia Plath regényének alakjai elevenednek meg a színpadon, hanem mindannyiunk belső félelmei, útkeresései és bizonytalanságai. Különleges hangulatú, egyszerre felkavaró és elgondolkodtató előadás az Üvegbúra, amely ugyanakkor igen érzékeny és gazdag teatralitású produkció, nehezen feledhető képekkel és emlékezetes táncos teljesítményekkel.

Előadók: Horváth Zita, Szőllősi Krisztina, Wéninger Dalma, Katonka Zoltán, Csizmadia Tamás, Darabont Áron, Túri Lajos, Matkocsics Norbert.
Jelmez: Kiss Julcsi
Zenei szerkesztés: Gergely Attila
Fény: Katonka Zoltán
Koreográfia: Barta Dóra

TÖRÖK ÁKOS: MINT HAL A VÍZBE

Barta Dóra koreográfiája szintén mélyről merít: a depressziója ellen folyamatosan küzdő, végül öngyilkosságot elkövető Sylvia Plath önéletrajzi indíttatású regényéből. A színlapon ez áll az üvegburákról: belőlünk nőttek ki, a vérünkből, a szívünkből, a lelkünkből, a sebeinkből építettük őket, magunknak, s a mi mindig újraszülető félelmeink szilárdítják őket napról napra. Egész életünk nem más voltaképpen, mint egy végeláthatatlan harc egy mély lélegzetért, a világért.

Meglehet, hogy ezek után nehezen hihető, de Mundruczó után ez a tiszta vonalvezetésű, elemelt koreográfia maga a fellélegzés.

„Az előadás nem a regényt olvassa, miközben bizonyosan olvasta azt. Nem egy olyan emberről beszél, aki végletesen önmagába zárul a számára idegen és álságos közegben, hanem azokról mutat meg valamit, akikből ez az idegen és álságos közeg áll. Nincs főhős, nincs tettes és nincs áldozat – egy aranyhal van az akváriumban – és üvegbúrák mindenütt”.

Sylvia Plath Az üvegbura című regénye egy érzékeny írói lélek gyors összeomlásának és a lassú felépülés halvány lehetőségének a története. Mivel félig – meddig önéletrajzi mű, nehezen lehet attól függetlenül olvasni, hogy a szerző a könyv kiadásának évében öngyilkos lett. Az előadás azonban nem a regényt olvassa, miközben bizonyosan olvasta azt. Nem egy olyan emberről beszél, aki végletesen önmagába zárul a számára idegen és álságos közegben, hanem azokról mutat meg valamit, akikből ez az „idegen és álságos közeg” áll. Nincs főhős, nincs tettes és nincs áldozat – egy aranyhal van az akváriumban – és üvegburák mindenütt. Izgalmas és következetesen végigvitt gondolat, de valahogy mégis mintha éppen az üvegburákkal nem mindig tudna mit kezdeni. Üvegbura Barta Dóra szokás szerint kiválóan képzett táncosokkal dolgozik, akik Kiss Julcsi kékes földszín jelmezeiben egyszerre hétköznapi emberek és szélfútta jelenések. A férfiakat a lábszárra tapadó nadrágok és a meztelen felsőtestek, a nőket a meztelen lábszáraik mutatják meg, és ezzel a földhöz is szögezik őket. A lenge ingek és a lányok alig súlyú ruhái, lebernyegei ezzel szemben finoman feloldják a testhatárokat. Vannak, de nem tudni pontosan, hogy kik és hol. Ebből a folyamatos és jelentéses eldönthetetlenségből lépnek elő egy sajátosan női látószög figurái: az egyértelmű, helyenként sablonszerű férfi karakterek és az ennél árnyaltabb és talányosabb női alakok. Nehéz a MOM Kulturális Központ felfelé is hatalmas terét hét táncossal folyamatosan megtölteni, és Barta Dóra nem is ezt az utat választja. Azzal, hogy a tér bizonyos pontjain összesűrűsödnek a játszók, miközben átlóban velük egy kicsinyke üvegbura áll a földön, majd szétválnak és újabb pontokon találkoznak hol ketten, hol mindannyian, elkezd ez a tér lélegezni. Van, hogy a történések egy része elveszik benne, mert a koreográfia nem vezeti folyamatosan a tekintetet, cserébe viszont egy közösséget rajzol az űrbe, ami ugyanúgy lehet egy baráti társaság, mint maga a társadalom egésze. Olyan alakokat, akik minél közelebb vannak egymáshoz, annál nagyobbra duzzad körülöttük az üresség. Hogy ez a lényegi és jelentéses megoldhatatlanság mégsem válik az előadásban elemi erővé, az részben azon is múlik, hogy a folyamatosan adagolt köd elhomályosítja ezt a teret. Miközben a látomásosság és a tisztánlátás hiányának szürreálját hozza létre a darabban, átvitt értelemben magát a tisztánlátást teszi nehezebbé a nézőtéren. Nem az a baj, hogy ne lehetne mindent pontosan látni, mert nem popfesztiválos adagokban tolják be a füstöt, viszont így ott is látni lehet valamit, ahol nincsen semmi sem. A ködnek erős és lényegi jelentése, és ezáltal helye is van az előadásban, ezzel együtt visszavesz a Semmiből, ami pedig a darab egyik tengelye. Azt gondolom, hogy Barta Dóra füstgép nélkül is tud ködöt koreografálni. Mindig merész dolog egy kortárstánc előadásban emblémaként játékba hozni konkrét tárgyakat. Maguk köré rántják az előadást, ami aztán jó esetben esszenciaként megemeli és kinyitja, máskor azonban idegen testként leejti őket. Most az embernyi tojás és ugyanennek a fejre húzható sisakvariánsa egy kicsit pátoszossá és közhelyessé válva távolabb marad az előadás középpontjától, miközben mintha itt éppen az lenne a dolguk, hogy az önmagunkba menekülés levegőtlen helyeiként maguk váljanak középpontokká. A harmadik üvegbura, az aranyhalas gömbakvárium sem nem magától értetődő, sem nem akar a koreográfia helyett beszélni, és ezzel az összetettebb egyszerűségével erőteljes jellé tud válni – az előadás képletesen és valóságosan is felsorakozik köré. Barta Dóra koreográfiája felveti a lenni vagy nem lenni kérdését, miközben megmutatja azt, hogyan vagyunk. A halkén tátogó szájak pedig érzékletesen jelzik a partra vetettséget és egyben a vágyott irányt is. A halnak persze könnyű a vízben élni – hát még halni.

Share