Categories

Pianissimo

„A némák hangtalan suttogása néha erősebb, mint a hangos emberek üvöltése.” Pianissimo-azaz nagyon halkan. Halkan, szinte észrevétlenül kommentálja életünket valami hang – ezúttal egy növény. Bizony, egy ottfelejtett dekorációnak megvan a véleménye rólunk, és nem is rejtivéka alá. Izgalmas, szokatlan stílusjáték veszi kezdetét, amikor hazug világunkat leleplezi egy beszélő növény.

Előadók: Szőllősi Krisztina, Horváth Zita, Tokai Rita, Földesi Milán, Csizmadia Tamás, Szóka Roland, Szemenyei János
Díszlet: Barta Dóra
Jelmez: Kovács Andrea
Dramaturg: Németh Virág
Világítás: Katonka Zoltán
Rendező – koreográfus: Barta Dóra

TURBULY LILLA: ERESSZ GYÖKERET!

BADORA TÁRSULAT: PIANISSIMO

Ahogy haladunk előre, a párosok átrendeződnek, kapcsolatok gyúlnak és kimúlnak, csak szegény pálmára nem figyel senki, legfeljebb átrakják a tér egyik pontjáról a másikra.

A Badora Társulat új előadásának főszereplője egy agglegénypálma (Zamioculcas zamiifolia). Igénytelen növény, elég háromhetente megöntözni, szűk cserépben is jól érzi magát, és túl sok fényt sem igényel. Nyilván innen a neve is – a botanikáról vajmikeveset tudó agglegények is bátran befogadhatják.

A Pianissimóban azonban folyamatosan vízért könyörög, és nem is mindig pianóban.  A növény gondolatait ugyanis – Szemenyei János hangjának köszönhetően – kihangosítják nekünk. Körülbelül úgy, mint a Ni csak, ki beszél? – filmekben a babákét. A szomjhalál szélére sodródását pedig az okozza, hogy gazdái egymás gyötrésével – szeretésével vannak elfoglalva, nem vele.

Mindjárt az első jelenetben egy robbanásszerű, félig – meddig verekedésbe forduló párkapcsolati krízisbe futunk bele, Szőllősi Krisztina és Földesi Milán interpretálásában. A szó szerint ütős kezdet ellenpontja a fal túlsó oldalán a félhomályban éppen csak rebbenő – mozduló Tokai Rita. Hogy ki ő az előadásban, az már nehezebb kérdés. Lány a szomszédból, a viharos életet élő pár mindennapjainak fültanúja? Egy – pálmánkkal ellentétben – hallgatag növény? Legalábbis erre utal, hogy a pálma időnként Bibének szólongatja. Van még egy postás is, Szóka Roland személyében, akinek nem nagyon örülnek, nem csoda, manapság a nyugdíjat várókon kívül senki sem örvendezik, ha a postás egyet – kettőt csenget, mert az minimum egy ajánlott, de még inkább egy tértivevényes levelet jelent NAV – tól, rendőrségtől, bíróságtól. De jönnek más vendégek is: Horváth Zita és Csizmadia Tamás párosa a kapcsolatok könnyedebb oldalát mutatja meg, náluk (még) nem az indulatok robbannak, csak a flitterpatronok.

Kovács Andrea jelmezei valóban leképezik – színbe, anyagba, formába öntik – a hétköznapi megszokásba fulladt, a még ünnepien csillogó kapcsolatokat és a légies kapcsolatkeresést egyaránt. A térhatárokat éppen csak jelzik a színpadon, a határátlépések így sokszor szinte észrevétlenek, de az ajtót mint határpontot annál hangsúlyosabban használják. Ahogy haladunk előre, a párosok átrendeződnek, kapcsolatok gyúlnak és kimúlnak, csak szegény pálmára nem figyel senki, legfeljebb átrakják a tér egyik pontjáról a másikra. Egy idő után frusztráló hallgatni, ahogy egyre kétségbeesettebben vízért könyörög, az ember legszívesebben rászólna a táncosokra, hogy öntözzék már meg, az isten szerelmére. Olyan az egész, mint azok az álmok, amikor az ember azt álmodja, hogy elfelejtette megetetni a gyerekét vagy a kutyáját, és már meg sem meri nézni, hogy mi történt velük. Hiszen a pálmát tulajdonképpen – akár átvitt, akár konkrét értelemben – a pár gyermekének is tekinthetjük, aki most éppen a „szülők” válását szenvedi meg.

Barta Dóra koreográfiájának éppen az a kettősség ad feszültséget, ami a sokszor humorosan, máskor kétségbeesetten kiáltozó pálma és a rá nem rezonáló, néma, ebből a szempontból önmagukba fordult táncosok között van. Két eltérő hang találkozik itt: a míves, kifinomult táncnyelv az érdes, köznapi stílusban megfogalmazott mondatokkal. Az egymás mellett elbeszélés sajátos kifejeződése ez, amiben az az érdekes, hogy nézőként könnyen azonosulunk az egyikkel, és attól kezdve az ő szemszögéből nézzük a másikat. Ez pedig már csak a fent jelzett, frusztráló helyzet miatt is a pálma. Aki egyébként nem csak a táncosokat szólítja meg a maga közvetlen módján, de minket, nézőket is, még az előadás kezdete előtt. Levelet kapunk tőle, személyre szólót, melyet a postás kézbesít nekünk. Feladó: Zamioculcas Zamiifolia, 1034 Budapest, Zápor u. 13. szám alatti lakos. Nekem azt írta, hogy eresszek gyökeret. A szomszédok más üzenetet kaptak, azok között is volt találó, továbbgondolásra késztető, de én a magaméval voltam a legelégedettebb. Hiszen az előadás egy lehetséges olvasata éppen a gyökértelenség, a tartósan kapcsolódni képtelenség, a folyton felbomló és újrakötődő viszonyrendszer. Aminek mindig megvannak a maga csendes vagy nem csendes megszenvedői.

Itt a végén csak meghallják a pálmát, de sokra ezzel sem megy, hisz az általa dúdolgatott dallamot ugyan átveszik, felszabadultan táncolni kezdenek rá, szegény pálma viszont továbbra is szomjan marad. Így pedig nehéz gyökeret ereszteni.

 

Share