Rómeó és Júlia

„a víg dalt siratódal váltsa föl, a virágból sírkoszorú legyen, és forduljon a visszájára minden.”

Forduljon a visszájára minden, ha mindaz nem történhet meg, aminek meg kellene… Hatalmas energia születik a tiltások ellenére, amelyet semmiféle ésszerű magyarázat nem támaszthat alá, s ami végül mindent elsöpör, tiltót és megszegőjét egyaránt. A fiatalok szerelmét egy olyan közeg öleli körül, mely nem bátorítást és érintést, hanem ellenállást és sértéseket hordoz.

Egy virágzó, mindenen átütő szerelem falak közé szorul, ám Rómeó és Júlia mindezek ellenére teljesnek élik meg egymás iránti vágyaikat. Szerelmükből fakadó harmóniájuk első pillanattól fogva ellenállásra készteti környezetüket, mégis ez az ártalmatlan együvé tartozás, két egymásnak feszülő világot bénít meg.

Mert tudja-e bárki, megnevezhető-e, megfogalmazható-e, hogyan öleli magát a fény és az árnyék, tettenérhető-e a pillanat, hogyan születik a szerelem?

„Borús békét hozott ránk ez a hajnal, a bánatos nap még elő se bújt.”

Rómeó: Kiss Róbert, Júlia: Horváth Zita, Escalus, Paris: Major László, Tybalt: Apáti Bence, Mercutio: Liebich Roland, Benvolio: Csonka Roland, Montague: Szentinek Csaba,
Lady Montague: Asztalos Dóra, Capulet: Katonka Zoltán, Lady Capulet: Kocsis Andrea, Dajka: Kulcsár Noémi, Lőrinc barát: Feledi János, továbbá: Szűcs Dóra Ida

Zene: Prokofjev, Csajkovszkij, Zandonai, Gounod
Zenei munkatárs: Szalai Eszter
Fény: Pető József
Konzultáns: Réczei Tamás
Díszlet: Bagossy Levente
Jelmez: Bianca Imelda Jeremias
Asszisztens: Rujsz Edit
Produkciós vezető: Flamma
Koreográfus: Barta Dóra

SÁROSI EMŐKE KRITIKÁJA A RÓMEÓ ÉS JÚLIÁRÓL

A történet tragikus kifejletét Tybalt terrorja predesztinálja: nem tekinti nőnek Júliát, ami ellen a lány a magas sarkú viselésével és provokatív báli ismerkedésével lázad. Repdesni, tapasztalni vágyó kolibriként találkozik az ismeretlennel, Rómeóval, aki magában szintén a világ felfedezésére vágyik.

Anakronisztikus történet a jelen mozdulataival, avagy avítt öltönyök friss testeken a Rómeó és Júlia a Badora Társulat merész karácsonyi bemutatója.

A szeretet ünnepéhez közeledve, az előadás diszharmonikus hangulatokat kavar, és felmerül a nézőben: karácsonykor mégis miért aktuális a szerencsétlen szerelmesek története? Talán azért, mert nem is a szerelemről szól. A történetet elvileg mindenki ismeri, így nem kell mindent elmesélni ami nem is lenne lehetséges egy nyolcvanperces koreográfiában. Az előadás alapkoncepciója az érzelemmentesség, ami leredukálja a jeleneteket, és lélektelen karaktereket eredményez. Megszűnnek az emberi viszonyok, és önmagában érthetetlenné válik a történet. A fókuszban csupán a két utolsó emóciósivatag virág marad: Rómeó és Júlia.

Verona rideg – hideg fémes világában, acélszürke és fekete a fénynek lőrésnyi ablakokat hagyó falak között (díszlet: Bagossy Levente) jelenik meg a Capulet és a Montague család. Sterilen, kimérten, egységesen fekete öltönyben, családi színüket (Capulet: piros alkarvédő; Montague: türkiz kesztyű) csupán jelezve, imitálják az ellentétet. A groteszk tabló, amely az érzelmektől kiüresedett, hidegszívű háborús zónában elénk tárul, a táncosok technikai tudásának láttatásánál többre nem képes.

Ebből a közegből szabadulna a gyermeki státuszban tartott Júlia (Horváth Zita), akit Dajkája (Kulcsár Noémi) babakocsiban visz sétálni minden nap, pedig a lány vérvörös tűsarkúja bizonyítja bontakozó szenvedélyét ugyanez a tárgy jeleníti meg Klütaimnésztra perzselő szexualitását Juronics Tamás Élektra című koreográfiájában. A történet tragikus kifejletét Tybalt (Apáti Bence) terrorja predesztinálja: nem tekinti nőnek Júliát, ami ellen a lány a magas sarkú viselésével és provokatív báli ismerkedésével lázad. Repdesni, tapasztalni vágyó kolibriként találkozik az ismeretlennel, Rómeóval (Kiss Róbert), aki magában szintén a világ felfedezésére vágyik. Szerelmük kaland. Ösztönösen menekülnek a hideg világból még létező saját érzelmeikbe. Egyedül ők szenzitívek, ez teljesíti be szenvedélyüket és tragédiájukat.

Rómeó gyilkosságának motivációja a hirtelen harag. Az emóciótól megfosztott karakterek között ez a fellobbanás Tybalt halálát érzelemmel övezi, ehhez képest Mercutio (Liebich Roland) szinte közönyösen pusztul el: figurája nincs bevezetve, nem látjuk szenvedélyét, Rómeó iránti rajongását, így nem fáj halála sem. Benvolio (Csonka Roland) a szükséges harmadik fiú, karaktere funkciótlanná válik a barátság, félelem, szeretet, hűség érzelmei nélkül. Lady Capulet (Kocsis Andrea) pusztán a lányát Parishoz kényszerítő, összeroppanni készülő anya neurotikus figurája, aki érzelmei őszinte kimutatása helyett nyoszolyamúmiává csomagolja magát. Tybalttal való kapcsolata is felszínes, őrjöngő gyásza üres mímelés csupán. Parist (Major László) Júliával szembeni szexuális túlfűtöttsége teszi felismerhetővé, figurája két megjelenés után elvész az előadásban.

A minimális díszlet, jelmez és kellékhasználattal túlságosan leredukált, dramaturgiailag is megcsonkított előadás egysíkú falak közé szorított, szomorú szerelmesek történetévé válik. Érzelmeik hatalmas energiát, a lehetséges változást rejtik magukban, amelyre a bénult közeg elutasítással, közönnyel, kitaszítással reagál. Harmóniájuk érthetetlen, és életképtelenné teszi őket világukban, boldogságuk csak a földön kívül létezhet.

A Rómeó és Júlia érzelemmentes hangulata Dickens Karácsonyi énekének elejére emlékeztet, csak míg Mr. Srooge rideg világa felolvad, a szerelmeseknek pusztulniuk kell.