Lajtha

Barta Dóra legújabb rendezése igazi multikulturális szövetség. Legújabb darabjában megbonthatatlan egységet alkot a tánc, az élő zene, a bűvészet, a 3d – s video mapping –
és nem utolsó sorban egy elfeledett ember meséje. A Pesti Vigadó Dísztermében felépített színpad egy illuzionista „varázsdoboza”, melyben a táncosok a történet szereplői, Lajtha kortársai, akik képzeletében saját meséjének hőseivé válnak. A látványban segítségünkre van Bordos László Zsolt, aki munkásságával bejárta a világot, és ezúttal lebilincselő v etítéssel segíti feledhetetlenné tenni a szinte már feledésbe merült történetet. A csodálatos zenét pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekara kelti életre, Ménesi Gergely vezényletével.

Ennek a játéknak a szereplőit mind én teremtettem. Bábuk ugyanis. Nyakukban hordják a karikát, ki – ki a maga színe és neve szerint. S amíg nyakukban hordják, bizony mit sem tudnak a létről. Néha azonban, mint ma este is, midőn kedvem van játszatni őket, kiveszem nyakukból a karikát és emberré varázsolom valamennyit. Valósággal lelket lehelek beléjük. Talán több lelket is, mint más közönséges emberekben lenni szokott. Ennek folytán megesik aztán, hogy megnő bennük a jó és a rossz egyaránt, ami rendkívül tanulságos. S amellett jótékony is, mert rendszerint az történik, hogy a közönségben is megnő a velük való együttérzés. Önök is érezni fogják ezt, bizonyos vagyok benne.” (Lajtha László)

Ahogy Solymosi Tari Emőke, Lajtha László zenéjének elhivatott kutatója írta, a Capriccio az életmű „talán legvidámabb, legcsillogóbb kompozíciója, mely a magyar történelem egyik leggyászosabb, legtragikusabb időszakában, a budapesti bombázások alatt keletkezett, és egyértelműen a realitás előli belső menekülés igényét reprezentálja”. Barta Dóra rendező – koreográfus azonban ezúttal nem a hagyományos utat járja: a Capriccio eredeti története helyett a hangsúlyt a szerző, Lajtha László személyére helyezi. Az ő élete, belső világa elevenedik meg a színpadon; a zenemű okot szolgáltat arra, hogy bepillanthassunk a mű születésének kulisszáimögé. A háború megelevenedő képei segítségével felidézzük Lajtha életének egyik legfontosabb időszakát. Az első világháború idején még egyfajta naivitással, ártatlan lélekkel indulnak a katonák a harcba: tapasztalat híján még nem látják, hogy sorsuk óhatatlanul összefonódik az értelmetlen gyilkolással. A fiatal közlegények közt találjuk Lajtha Lászlót, aki a külvilágot kizárva, még a lövészárokban is alkot; meséje, a Capriccio a rettenetes körülmények ellenére is utat tör magának. Bajtársaival, tisztjeivel való viszonya, az átélt élmények hatása felerősödik az általa teremtett történetben. Lajtha életének későbbi szakaszaiban is ugyanazzal a szilárd, megingathatatlan hittel alkot, mint pályája elején; ellenállva minden külső támadásnak, szövi tovább a mesét. Háborúk jönnek – mennek, rendszerek váltják egymást, az ő képzelete mégis rendíthetetlenül szárnyal, átmentve szeretteit az általa alkotott világba. A fantázia és a realitás határai lassan összemosódnak, miközben Lajtha felveszi a harcot a mindkét világot pusztulásba taszító valósággal. Meséje happy enddel zárul, és bár ő ezt már nem láthatja, így győzedelmeskedik a rémisztő valóság felett. Szokatlan vállalkozás, merész kísérlet a mű története helyett a mű alkotóját helyezni a középpontba. Lajtha László személye, életének nehézségei izgalmas alapanyagot biztosítanak ahhoz, hogy az újfajta megközelítés létjogosultsága megkérdőjelezhetetlen.

Dramaturg: Németh Virág
Jelmez: Kovács Andrea
Fény: Katonka Zoltán
Látvány: Bordos László Zsolt
Koreográfus, rendező: Barta Dóra
Szereplők: Katonka Zoltán, Jurák Bettina, Domán Dalma, Horváth Zita, Szöllösi Krisztina, Földesi Milán, Nagy Nikolett, Varga Lotti, Csizmadia Tamás, Szóka Roland, Kőhalmi Ferenc
Közreműködik a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekara
Vezényel: Ménesi Gergely

KUTSZEGI CSABA: MINEK NEVEZZELEK – SZERESSELEK?

A Lajtha előadásán két dudás volt egy csárdában, és bennem nem fértek meg jól egymással.

A Badora Társulat és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekara Lajthájának furcsa kettőssége, hogy ha jóindulattal nézem a közös produkciót, temérdek zene – és táncszakmai, valamint kultúrtörténeti ínyencséget találok benne, ha viszont nem hangolódom rá, vagy esetleg rosszmájúskodom, a kortárs modern – balett valamennyi gyermekbetegségét, pongyolaságát és bugyutaságát kimutathatom benne (hogy Gombrowicz és az operett nyomán ne egyenesen monumentális idiotizmust emlegessek).

Ez a kettősség többé – kevésbé majd’ mind egyik műalkotásra igaz, de a Lajtha mégis élen áll azok sorában, melyekről nehéz eldöntenünk, szeressük-e, vagy sem. Ezt az ambivalenciát nyilván táplálja az is, hogy nem tiszta a képlet: koncerten vagyunk-e, vagy táncelőadáson. A két műfaj persze nagyszerű közösséget alkothat, együttműködésüknek napjainkban kifejezetten a reneszánszát is éljük, ennek ellenére biztosan akad olyan, akit a zeneélvezet közben zavar a túl markáns balett, vagy éppen fordítva: aki nem nézi jó szemmel, hogy a tánc alárendelt, illusztráló szerepet kap csupán. Hogy jómagam melyik csoportba tartozom, azt máig nem tudom eldönteni, de tény: az előadás valamennyi pillanatában sok minden lekötötte a figyelmemet, mindemellett mégis folyamatosan hiányérzet is bujkált bennem.

Az biztos, hogy ha egy hagyományosan színpadra koncentrált, és zenével kísért táncelőadásként kapnám meg a Lajthát, akkor a koreográfia és a színház számos most látott megoldásával markánsan elégedetlen lennék, a Pesti Vigadó Dísztermében viszont azzal csitítgathattam magam, hogy ez egy különleges alkalom, tulajdonképpen egy (lehet, egyszeri) koncert, akkor meg miért akadékoskodom a tánc és színház tárgykörébe tartozó kifogásaimmal. Azért akadékoskodom, mert koncertnek, koreográfiának és színháznak csak akkor érdemes közösséget alkotnia, ha mindhárman úgy szervesülnek egybe, hogy egymás létét, értelmét és hatását kölcsönösen felerősítik. Vagy akkor, ha az egyik alkotóelem deklaráltan domináns, és a másik (vagy a többi) őt szolgálja, illusztrálja, támogatja. A Lajtha előadásán két dudás volt egy csárdában, és bennem nem fértek meg jól egymással.

A Ménesi Gergely dirigálta zenekar játékát és magát a zeneművet, Lajtha László Capriccio című, eredetileg balettzenének készült kompozícióját igen színvonalasnak véltem, és maradéktalanul élveztem – de nem kizárt, hogy ennek oka az, hogy zenében a legjobb indulattal is csak örömmel fülelő – átérző műkedvelőnek vallhatom magam. Ennek ellenére különleges élményt nyújtott a hangokon utazás, magánasszociációim révén a múlt századelő szimbolista világába jutottam el, hallani véltem Bartók színpadi műveinek hatását, néha egy kicsit Sztravinszkijét is, bátor Ki nyer ma? – játékosként Debussyt is megemlíteném, és még másokat is. Határozottabban merem feltételezni, hogy Lajtha László alkotói szándéka erős szálakkal kötődött a Balázs Béla – és Lengyel Menyhért – librettók fémjelezte szimbolikus – szecessziós (tánc)színházfelfogáshoz, és hogy a II. Világháború, konkrétan Budapest ostroma közben készült Capriccio egyfajta végső (de nem letargikus, helyenként kifejezetten derűs, avagy vidáman groteszk) búcsú a századelő zenei (és az emlékezetben valójában is boldog békeidősnek tetsző) világától.

Azt már határozottan állítom, hogy Barta Dóra koreográfus jól vette a zenei üzenetet, és a táncjáték narratívájának Lajtha László életéhez illesztése – tágítása elméletben még jó ötletként is funkcionálhat. Ám ez gyakorlatban – főleg egy koncert – előadáson – igen problematikus tud lenni. Ha egy koncert -, vagy egykori bálteremben, színházira alig emlékeztető környezetben körbeülünk egy átlátszó falakkal határolt játékteret, ez annyira művi környezet, hogy alapvetően disszonánsnak érződik a mégoly óvatos táncos történetmegjelenítés is, pláne ha a szereplők kvázi reális – korhű jelmezekben táncolnak – színészkednek. Ráadásul a kezdeti, „első világháborús” tételek kosztümjei nagyon nem illenek sem a tánchoz, sem a zenéhez, sem a környezethez, sem a koncepcióba, elrejtik az artisztikusan mozgó testek vonalait, és konkrétságukkal lehetetlenné teszik a stilizált elemelkedést, az el vontjelentés – teremtést. Ez az alapprobléma végig jelen van az előadáson: ha egy táncjátékban csak halványan is cselekmény körvonalazódik, ahhoz némi illúzióteremtés is járna, de ez utóbbit ilyen körülmények között nem lehet létrehozni; ebből következik, hogy a koncerthez inkább elvont, cselekménytelen, hangulati – érzéki tánc megjelenítés illene jobban.

Az első negyedóra után ez az ellentmondás szerencsére tompul. A még „első világháborús” szerelésben előadott lassú tétel emelkedettebb, lírai hangulatú, ezáltal elvontabb is lesz. A későbbiekben a zenei motívumgazdagságot harsány jelenet – és karaktergazdagság illusztrálja, igaz, ezzel nem az absztrahálódás felé mozdul el a koreográfia, éppen ellenkezőleg, realisztikus kistörténetek jelennek meg benne, mint egy mutatványos, bábszínházszerű felhozatalban bukkannak elő a századelő tipikus alakjai. Kilép a tömegből a Lajthát megjelenítő figura is (Katonka Zoltán adja), nyilvánvalóvá válik, hogy a játékban a hallott hangok és a látott alakok egyaránt az ő képzeletének teremtményei. Érthetővé válik az előadást nyitó illuzionista – kikiáltó (Kőhalmi Ferenc) szerepe is, de állandóan visszatérő párhuzamba állítása a Lajtha – figurával elég hamar sablonosnak, elnagyoltnak tetszik, és egyszerűen unalmassá válik (az illuzionista az átlátszó falakon kívül ácsorogva – sétálva, a nézőknek prezentálja azt, amit a Lajtha – alak a játéktéren belül járkálva, múzsák és egyéb ihletforrások hatására megalkot). Mint ahogy maga a táncjáték is hosszú, ha nem a zene (a koncert) határozná meg a koreográfia hosszát, jó érzékű koreográfus – rendező minden bizonnyal alaposan meghúzná a zenei anyagot.

A Lajtha táncainak elsősorban szakmai értékei vannak. Kiderül belőlük, hogy Barta Dóra egyre magasabb színvonalon és magabiztosan űzi mesterségét, a mozdulatelemeket folyékonyan beszélt nyelvként használja, kiérlelt mozgásnyelve muzikális és kifejező. Eltérő képzettségű, tapasztalatú és tehetségű táncos csapatában mindenki odaadóan, elhivatottan és hatalmas energiákat mozgósítva teljesít, a táncosok fegyelme példamutató, teljesítményükön látszik a befektetett munka mennyisége és a próbavezetés színvonala. A nem hibátlan, alapkoncepciójában is vitatható, eseti (kényszer)házasságban létrejött produkció értékes táncmatériáját talán érdemes lenne átmenteni. Lehet, éppen úgy, hogy a koncerttől kéne elválasztani táncjátékot. El tudok képzelni egy teátrálisan szcenírozott, fordulatosan színpadra írt, látványosan kihegyezett, ütős egyfelvonásos kortárs balettet a Lajtha alapanyagaiból. Abban feltétlenül megtartanám a zenei minőséget, jó néhány korrekt és hatásos koreográfiai részletet és nem kevésbé Horváth Zita Báróné unokahúgaként abszolvált átható groteszk játékát. Ezek összhatásaként talán még meg is szeretném az előadást.

Share